Gyermeknevelés

Mi jellemzi az Y és a Z generációt? Mit és hogyan tud segíteni a szakember a szülőknek, családoknak? Mit tehetnek a függőségben szenvedők hozzátartozói? Hogyan működik az „elég jó” család? Sok más téma is szóba került a Szülőnek lenni Konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán.

Hát kérem szépen, az úgy van, hogy akasztják ám a hóhért! Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy az egészségügyisnek beteg a gyereke, a pedagógusnak, meg na… nem is tudom… Az első gyerkőccel minden könnyen ment, de a másodikkal, elvek ezrei dőltek, dőlnek össze, mint a kártyavár. Mert elsős lett.

Minden évben ugyanaz a műsor: januárban nagyon elhatározom, februárban győzködöm magam, márciusban nekikezdek és rém büszke vagyok magamra, mert még pont időben vagyok, hogy mire lekerül a kabát meg a harisnya, bomba formában legyek. Majd március végére felhagyok a nagy életmódváltással, és áprilisba már azon egyezkedem az égiekkel, hogy ez egyszer nem lehetne-e, hogy őszig harisnyában és kiskabátban járhassak. Az úgy nekem nagyon komfortos lenne. A harisnya például szuper dolog, olyan klasszul összetartja az embert. De nem lehet. Kedvetlenül nézegetem magam a tükörben és kesergek...

Ahol gyerek van, ott általában előbb-utóbb felkerül a családi napirendre a “szeretnék egy kisállatot!” téma. Klasszikusan a kutya, a cica vezeti a kívánságlistát, majd a tengerimalac, nyuszi, hörcsög után a halak, hüllők és kétéltűek következnek, és érthetetlen módon csak ezek után jönnek a madarak.

Először azt hittem, hogy annál könnyebb nincs is a világon, mint a láthatatlan munkáról írni. Nő vagyok, ráadásul egy olyan hivatásom van, ahol nincs éles határ a látható és láthatatlan munka között. Mégsem gyűlnek a betűk, csak kavarognak a gondolatok a fejemben…

Hasznos útmutató arra az esetre, ha egy földönkívüli megállít bennünket az utcán és arra kér, magyarázzuk el neki, mi az az apa.

Az a pillanat, amikor elindulunk az iskola felé, és beíratjuk a gyerkőcöt, az valaminek a kezdetét jelenti. De ezzel együtt véget is ér lassan egy korszak mindannyiunk életében, és kitárul egy új világ kapuja, melyet izgalommal és - valljuk be - némi félelemmel várunk. Körbejártuk az iskolákat, tájékozódtunk mindenről, amiről csak lehetett. Talán csak az okoz némi feszültséget, hogy felveszik-e a gyereket, mert több iskolában óriási a túljelentkezés. Azért, hogy megkíméljük magunkat további idegeskedéstől, hasznos, ha a beiratkozásról is pontos információink vannak.

Amióta gyerekeim vannak időn kívülivé váltam. Néha azt sem tudom, milyen nap van. Volt már úgy, hogy hétfő reggel teljes pizsamás nyugalomban meséztem a kölykökkel, míg máskor szombaton toporzékolva álltam az ajtóban, hogy siessünk már, mert elkésünk az oviból.

A Tehetségműhely Közhasznú Alapítványt azzal a céllal hívták életre, hogy a kiemelt figyelmet, különleges bánásmódot igénylő gyermekek és szüleik támogatására sokrétű, szakmailag magas színvonalú megoldásokat kínáljanak.  Fő profiljuk az átütően tehetséges gyermekek tehetséggondozása.

Tutira nem direkt csinálják, de a gyerekek remekül értenek ahhoz, hogyan akasszanak ki még egy türelmes édesanyát is. 

Soha, senki nem tudott olyan finom fánkot sütni, mint az én drága nagymamám! Na meg a palacsinta és a nála töltött nyarak édes emléke is felejthetetlen! Amikor egész nap kint a szabadban, kacsák, nyulak között életük az életünket, és még szabadon jártunk mezítláb a „pusztában”...

A harmadik hét végére eljutottam oda, ahová még akkor sem sikerült, amikor egy újszülöttel és egy kétévessel voltam itthon tök egyedül. Délután kettőkor még pizsamában próbáltam valahogy fenntartani legalább a látszatát annak, hogy ez egy normális család, egy normális otthonnal és én egy normális anyuka vagyok.