Szakértők szerint a szülők és gyermekeik közötti konfliktusok gyakrabban szólnak arról, ahogyan a szülő reagál, mint a tinédzser viselkedéséről. Amikor a gyerekeim kamaszok voltak, egyértelműen cáfoltam volna ezt a gondolkodásmódot. De most, hogy immár 36 évet töltöttem el kamaszok között, s miután az utolsó 10 évben coaching-szemlélettel próbáltam tanítani, nevelni őket, illetve magamon is elég komoly önismereti munkát végeztem, teljes szívvel egyetértek a szakértőkkel.
Bátran kijelenthetem, hogy a szülő-kamasz konfliktusok zöme inkább a szülőről szól, mint a gyerekről.
Bizonyos szituációkhoz kapcsolódó reakcióink nagyrészt a szülői kondicionálás és az öröklött hitrendszerek eredménye, amit mi a saját szüleinktől örököltünk. Ezek a viselkedésminták belénk vannak programozva. Ezek az öröklött minták tesznek bennünket azzá, akik vagyunk, és ezért befolyásolják azt, ahogyan reagálunk dolgokra.
Rajtakaptuk-e valaha magunkat azon, hogy azt gondoltuk, „istenem, ugyanúgy beszélek, mint az anyám” vagy „anyám pont ezt tette velem, mint most én a lányommal.”
Ha igen, olvasd tovább ezt a cikket.
Az, ahogyan a gyerekeinket neveljük, nagyrészt abból épül fel, ahogyan minket neveltek. Biztos, vannak dolgok, amelyeket ma másképp csinálunk, vagy megpróbálunk másképp csinálni, de amikor nagy a nyomás, alapértelmezetten úgy reagálunk, ahogy a szüleink tették velünk – főleg feszült helyzetekben.
Az, ahogyan bennünket neveltek, azon minták ismétlődése, amit a szüleink szülei, nagyszüleink láttak és örököltek az ő szüleiktől. Generációk sora ugyanazt a forgatókönyvet használta, ami jobbára tekintélyelven működött. Ha rossz volt a gyerek, megbüntették, esetleg megverték, a gyerekeknek nem volt beleszólásuk a dolgokba, azt kellett tenniük, amit mondtak nekik. És ezt senki nem kérdő- jelezte meg. Máig.
Tetszik vagy sem, ezek a régi minták nagyon mélyen el vannak ásva bennünk, és rendkívül nehéz törölni vagy átírni.
A szakértők szerint három fő nevelési stílus van, a ráhagyó, a demokratikus és az autoriter.
Vizsgáljuk meg az autoriter szülők által okozott hatásokat, amit esetleg mi magunk is megéltünk. Egy ilyen fentről lefelé irányuló nevelés biztosan sebeket hagy, talán még azt is érezhettük, hogy nem érdemeljük meg a szeretetet, nem vagyunk elég jók, nem tartozunk sehova. Azonban a valódi elfogadás ott kezdődik, hogy valakit saját magáért szeretnek és nem azért, amit megtesz, vagy nem tesz meg nekünk.
Tekerjük kicsit előre az időt, felnővünk, és tovább éljük az életünket a bennünk lévő sebekkel. Éveken keresztül ezek a sebek észrevétlenek maradnak, de amikor gyermekünk lesz, ezek a sebek a felszínre jönnek.
De mit csinál a tinédzser, amivel ezeket a sebeket felszínre hozza? Amikor a kamaszunk nem hallgat ránk, úgy érezzük, nem hallgat meg bennünket, mint ahogy nem hallgattak meg gyerekkorunkban sem, vagy amikor nem értékeli azt, amit teszünk érte, feljönnek azok a sebek, amiket az okozott, hogy minket sem értékeltek. Vagy amikor a kamasz nem veszi figyelembe a véleményünket, ugyanazt érezzük, amikor kamaszként a mi véleményünket sem vették figyelembe. Vagyis ugyanazokat az érzéseket váltják ki belőlünk, amit gyerekként már átéltünk.
Igazából ezek a viselkedés-minták, mint kiváltó okok szerepelnek, amelyek nem kívülről jövő okok, hanem belülről, belőlünk fakadnak.
Íme, egy példa a saját gyerekemmel: meg kellett volna csinálnia a háziját, de ő nem csinálta, mással volt elfoglalva. Legszívesebben olyat mondtam volna, amit magam is megbánok, hisz halogatta a feladatát és pazarolta a saját és az én időmet.
Mi váltotta ki bennem azt a negatív érzést? Én magam elég szervezett vagyok, ő nem, nagyon nehéz elviselni, hogy nem hallgat rám és nem fogadja meg a tanácsomat, amikor az logikusnak tűnik. Mert azt is utálom, ha valaki az utolsó percre hagyja a feladatait. Alapvetően mit is éltem át? Azt, hogy a gyermeken nem olyan, mint én. És ez a tény kiváltotta azokat az érzéseket, hogy szerettem volna, ha úgy intézi a dolgait, mint én. Hoppá, a probléma nem az volt, hogy halogatta a leckét, hanem, hogy nem úgy intézte a dolgait, ahogy én szerettem volna, ezért úgy éreztem, nem hallgat rám, semmibe vesz. A valóság az, hogy neki megvolt a saját elképzelése, hogyan szervezze a kis életét, a tanulást stb. El kellett fogadnom, hogy ő egy 12 éves önálló személyiség, akinek teljesen rendben van, ha az utolsó percre hagyja a háziját.
És mi lett a végeredmény? Megcsinálta a háziját, de elpocsékolta az idejét. Tudatosan kívül maradtam a szituáción, hagytam, hogy döntsön az idejéről, de arról is, hogy vállalja a következményeit, ha kifut az időből. Így tudtam megőrizni a kapcsolatunkat.
Tehát a lényeg, hogy ha meg akarjuk változtatni a kamaszunk hisztijeit, hülyeségeit, igazából a saját reakciónkat kell megváltoztatnunk, és azzal a tudatossággal kezelni a helyzetet, hogy elfogadjuk úgy, ahogy van.
Amikor szülőket coacholok, vagy kamasz-szülő mediációt vezetek, nagyon fontos, hogy megértsék ennek az elgondolásnak a lényegét, azért, hogy megőrizzük a kapcsolódásunkat a gyerekünkkel. Nem hajtogathatjuk, hogy „mertem volna én azt csinálni…”, vagy „bezzeg az én időmben!”.
Ha hagyjuk, hogy érzelmileg bevonódjunk a konfliktusba, azonnal bekapcsol a „fight, flight or freeze” (üss, fuss vagy fagyj le) reakció, ezek közül is főleg a „fight” vagyis harcolj. Nyilván tisztában vagyunk azzal, hogy ez a reakció mindig (fear) félelemből ered.
Nézzünk néhány példát, hogyan működik a félelem és a harc üzemmód:
„Hogy mersz velem így beszélni?” – ez harc.
Ebből fakadó félelmünk, hogy a gyerekünk tiszteletlen és udvariatlan.
„Ha nem teszed el azonnal a telefonod, akkor elveszem egy hétre.” – ez harc.
Félelmünk, hogy a gyerek telefonfüggő lesz, és semmire nem viszi az életben.
„Kértelek, hogy pakold ki a mosogatógépet, meg is ígérted és mégsem tetted meg!” – ez harc.
Félelmünk az, hogy a gyerek nem teszi meg, amit mondunk neki, ellenáll, nem szavahihető.
„Egyest kaptál a matekdogára! Tudtam, hogy nem készültél a dolgozatra, mert csak a telefonodat nyomkodtad.” – ez harc.
Félelmünk az, hogy semmire nem fogja vinni az életben.
Vagyis ha félelemből reagálunk, akkor nem tudunk jelen lenni, merthogy a félelem az mindig a jövőre kivetített negatív érzelem. Nem tudunk jelen lenni és igazán reagálni a gyermekünk szükségleteire.
Milyen dolog félelemben élni nap, mint nap?
Ha a félelem programot választjuk, sokkal jobban tartjuk a kontrolt, szabályokat fektetünk le, feleslegesen szigorúak vagyunk. És ez csak elvágja a kapcsolatunkat a gyerekünkkel. A félelem az egy fél elem, nem egész, míg tudjuk, a szeretet az etet, olyan szer. A magyar nyelv csodálatos kifejezőkészsége.
Létfontosságú, hogy felismerjük azokat a szituációkat, okokat, helyzeteket, amelyek kiváltják ezt a félelemből fakadó reakciót. Ha szeretetteljes viszonyt szeretnénk kialakítani, meg kell értenünk, hogy nem a gyerekeink okozzák azokat az érzelmeket, frusztrációkat, amit egy bizonyos szituációban érzünk, gondolunk, hanem a saját félelmeink, berögzött mintáink.
Tudatosítani kell saját mintáinkat, dolgozni a mindsetünkön, gondolati mintáinkon, de engedni kell, hogy megéljük az érzéseinket tudatosan.
Nézzünk néhány bevállalós üzenetet, amivel jelen lehetünk kamaszunk életében:
- Ma nem kérdezem meg mi volt a suliban.
- Ma este mesélj el egy boldog pillanatot.
- Vidd le légyszíves a szemetet.
- Ma legyél nagyon jó fej a suliban (online vagy offline) mindenkivel. Figyeld meg a hatást és meséld el!
- Egy pofavágást ma elnézek.
- Ma mondj három kedvességet a tesódnak.
- Ma teljesítem egy kívánságodat.
- Ma olyan hangosan hallgathatod a zenéidet, amilyen hangosan csak szeretnéd.
- A jövő héten egyszer a vendégem vagy egy online kajarendelésre.
Kedves Szülők, legyünk jófejek, és szeressük gyermekeinket feltétel nélkül!
Dezsőfi Beatrix
mediátor, life coach, tanulás coach, angoltanár
Célom segíteni azokon, legyen felnőtt, gyerek, (házas)pár vagy a család bármely tagja, akik elakadtak, bajban vannak, kiutat keresnek valamilyen konfliktusból vagy problémából. A coaching és a mediáció ebben segíthet.
Facebook: English and Coaching és Dezsőfi Beatrix life coach, párkapcsolati és családi mediátor
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
