Három hete betegek. Volt itt zörgős-hörgős, mintha tüdőgyulladás lenne, de talán mégse, meg fülfájás és tüsszögés meg mérhetetlen mennyiségű takony. Kérdem én, hogyan és főleg hol fér el ennyi takony egy ilyen kicsi fejben?
Szomorúan maradtunk le a kiszebáb-készítésről, a palacsintasütésről és még a farsangi buliról is. Ki vagyunk fáradva és ki vannak az idegeink. A kisebbik gyerek naponta háromszor kezd bele fetrengős ordításba a bakancsát és a kabátját szorongatva az előszobába, mert nem érti, miért nem megyünk, valahová. Nehéz, mert neki az a normális, hogy állandóan megyünk. Játszótérre, játszóházba, parkba, nagymamához, plázába vagy a sarki kisboltba, autóval, gyalog, biciklivel, kismotorral. Mindegy mivel, mindegy hová, csak menjünk.
De most nem megyünk, csak bezárva a négy fal közé egymás agyára. Be kell vallanom, hogy én nem gondoltam volna, hogy két ekkora gyereket, ilyen irgalmatlanul nehéz lekötni. Beletörik a bicskám. Pedig nagyon-nagyon igyekszem, de bármibe fogunk, csúfos a vége: egy pár percig még mindenki lelkes és vidám, aztán lankad a figyelem és/vagy kitör a botrány. Jön: az nekem kell, én akarom azt csinálni, elvette, elrontotta, én akarok oda ülni, és így tovább, és így tovább Magyarázok, vigasztalok, próbálom kompromisszumra bírni őket, de teljes a kudarc. Ordítanak, hisztiznek, nyávognak, nyivákolnak. Elfogy a türelmem – sajnos nagyon gyorsan- és kínomban inkább elveszem azt a valamit, vagy beszüntetem tevékenységet. És igen, kiabálok is.
Egy ismerősöm mesélte, akinek négy tesója van, hogy náluk az volt a módi, hogy ha kitört a botrány, anyuka nem kérdezett semmit, mindenki kapott egy taslit. Kollektív felelősség. Szerinte működött. Én nagyon nem szeretnék eljutni ide, de bevallom, hogy ha belegondolok, hogy ezt a cirkuszt nem ketten, hanem öten csinálnák, hát együtt érzek az anyukájával.
De ha inkább nem fogunk közös játékba, hogy ne legyen hiszti, akkor ugye a Nagy unalmában nekiáll lekötni saját magát. Milyen szép is lenne, ha ez nem azt jelentené, hogy az építőkockával a másikat dobálom, a színes ceruzával a falat firkálom, meg úgy egyébként szétszedem a kanapét és a csilláron himbálózom. Nem tudom, hogy mi a megoldás. Ha lenne erre tanfolyam vagy továbbképzés én az elsők között iratkoznék be.
Az étkezések meg…na, hagyjuk is. Először is a Nagy sehogy sem akarja megérteni, hogy a csirkehusi meg a rizibizi nem magától mászik fel az asztalra (ahogy a jó szagú tiszta vasalt ruha sem a szekrénybe), ő csak duzzogva mondogatja, hogy vele senki nem játszik, amíg én a konyhába ügyködöm. Mikor javaslom, hogy talán játsszon a testvérével, csak nyivákol, hogy az nem jó. Hárman lassan ötfélét eszünk, mindenki válogat, nyavalyog, felugrál. A konyha csatatér, a fejem meg felrobban. Utálom. Még az esti fürdés is elromlott, pedig az mindig klassz program volt. Együttfürdés, sok vidámság, bokáig kipacsált víz. Most csak a kipacsált víz van, meg a hiszti.
Semmi, de semmi nem jó. Ja, de mégis. Két dolog: mesenézés és finomság. Állandóan ezért megy a cirkusz. És ez az én nagyobbik gyerekem olyan kitartó – ó bár ez mindennel, mindig így lenne - csak mondja, mondja, és mondja. Nézzünk mesét. Finomságot akarok. Finomság, mese, finomság, mese…és követ mindenhová és mondja, és mondja, már-már kántálja. Szerintem élvezi, hogy kínoz. Jobb pillanatokban kéjes örömmel tölt el, ahogy elképzelem, hogy kinyitom az ablakot és egy elegáns mozdulattal kihajítom rajta a tv-t, majd utána küldöm az össze okos izét. Rosszabbakban egyszerűen csak bekapcsolom, és adok két szem gumicukrot. Tudom, szégyen vagyok és gyalázat, de egy idő után a nyivákolás ebben a kis térben, ebben a koncentrációban már alig bírom elviseli.
De a lényeg: pár napja, az orvosi rendelő kertjében felfedeztem, hogy kinyíltak a hóvirágok. Már csak egy kicsit kell kibírni és itt a tavasz.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
