Forrás
Egyik alapvető társadalmi normánk: a köszönés
Szülőként feladatunk az alapvető társadalmi normákra megtanítani a gyermekünket. A normák ugyan társadalmanként és generációnként is eltérőek lehetnek, de az egyik legáltalánosabb és legalapvetőbb része az a köszönés.
Már kisbaba korban tanítgatják a szülők, hogyan üdvözöljön másokat gyermekük, alig várva, hogy mikor kezd el végre beszélni.
Elképzelik, hogy az ő gyermekük mindent úgy fog tenni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva! Mindenkinek előre és hangosan köszön, a szomszédok a csodájára járnak, hogy milyen jólnevelt gyermek!
Aztán, ha mégsem úgy sikerül, akkor aggódni kezdenek. Ilyenkor attól félnek a szülők, hogy hamarosan elhangzik: „A szüleid nem tanítottak meg rá, hogy kell köszönni?” Így egyre nagyobb energiákat belefektetve, buzgón próbálják gyermekükbe sulykolni a köszönés szabályait.
Ami aztán idővel sajnos - a társadalmi normáknak való túlzott megfelelési kényszer miatt - gyakran harcba csap át a szülő és gyermek között. Ha a gyermek elfelejt köszönni, előfordul, hogy a szülő (önmagát védve) hangosan figyelmezteti erre, s szégyeníti meg gyermekét a többiek előtt. Ezek maradandó nyomokat hagyhatnak a lelkükben! Ezért fontos, hogy mások előtt ne szidjuk le, és minősítsük a viselkedését, még viccelődve sem („Elvitte a cica a nyelvedet?”)! Van olyan szülő, aki erőteljes kézszorításokkal jelzi a gyermek számára, hogy mit is kellene tennie. Azonban ebben az esetben is azt érezteti vele, hogy megint helytelenül viselkedik.
Nevelő célzatú megjegyzések kereszttüzében
Előfordulhat, hogy épp ezek a nevelő célzattal tett dolgok tesznek egyre nagyobb gátlást a gyermekbe. Merthogy már van egy gátlás a gyermekben, ami kiváltja, hogy nehézségei vannak a köszönéssel. Ezért érdemesebb a dorgálások, kiabálás és szidás helyett, leülni a gyermekkel, és megbeszélni vele, hogy tulajdonképpen mi is az oka. Miért nem köszön?
Kiderülhet az is, hogy teljesen egyszerű oka van a dolognak. Saját gyermekkorunkból is felrémlik talán, hogy a „Csókolom” köszönés miképpen keserítette meg a mindennapjainkat. Valószínűleg többen is bajban lehettünk, hogy hogyan szokjunk le róla, mit használjunk helyette, és kinél milyen köszönés formát használjunk. Főleg kamaszként, amikor már teljesen ciki volt „Csókolommal” köszönni.
Lehet, hogy a gyermek egyszerűen nem tudja, hogyan is kellene köszönnie, s ezt kell átbeszélnünk vele. Célszerűbb lehet, ha a tegező formán kívül mindjárt a „Jó napot kívánok” formát használjuk, megkímélve a gyermeket a fentiektől.
Mi lehet az ok?
A köszönés elmaradásának leggyakoribb oka a szorongás. A gyermek inkább igyekszik láthatatlan maradni, és próbál köszönés nélkül elillanni a közösségből. Nem megbántani akar ezzel másokat, hanem védi magát! A saját kis világába bújva észrevétlen próbál maradni. Szociális szorongásai következtében nem mer megnyilvánulni mások előtt. S ha egy halk köszönést sikerül is kipréselnie magából - amit ritkán hallanak meg- , s általában nem is érkezik rá válasz, akkor tovább erősödik benne, hogy jobban jár, ha csendben marad. Közben a környezettől kapja a negatív kritikát a viselkedésére, így egy ördögi körben találhatja magát. Neki sem jó, hogy bizonytalannak érzi magát, miközben nem tudja, hogy hogyan is kellene helyesen cselekedni, és ha ezért szidást is kap, önbizalma folyamatosan csökkenni fog!
Van megoldás?
Tehát a szülő ne támadólag lépjen fel a gyermekkel szemben, hanem próbálja megérteni a nemköszönés okait és segíteni feloldani a gátlásokat! Beszéljék meg, mi a köszönés lényege, szerepe, miért fontos! Aztán legyen egy közös kihívás, cél, hogy sikerüljön köszönnie! Kapjon jutalmat, ha képes kilépni a komfortzónájából! Apró lépésekkel haladva bátorítsuk. Ha a gyermeket megelőzve hangosan köszönünk, segíthetünk vele oldani benne a gátlást.
Gyermekünk a legjobbat a mi támogatásunkkal tudja kihozni magából. Természetesen a szabályok betartására sarkallni kell a gyermeket, de nem mindegy, hogy milyen módon! Lehet ezt támogatással, biztatással is tenni, a dominancia és az erő helyett. A gyermekünk számára mi jelentjük a megnyugtató biztonságot, a példaképet, a mintát, amit követni fog. Erre gondoljunk, miközben a kezünket szorítva, félősen hozzánk bújik néha köszönés helyett, s ne arra, hogy az emberek mit fognak szólni…..
A viselkedésünk hátterében álló konformizmus
A társadalmi elvárásoknak és normáknak való megfelelés alapvetően befolyásolja viselkedésünket, gondolkodásunkat. Az ember szociális lény, igyekszik a csoport normáival azonosulni, hogy annak és a társadalomnak a tagja lehessen.
Több pszichológiai kísérlet is foglalkozik a konformizmussal, a csoport normatív befolyásolásának jelenségével. A csoport normatív befolyásolása akkor szembetűnő, ha az emberek egy helytelen példát csak azért követnek, mert a többiek is azt teszik, s így maradhatnak az adott közösség tagjai. Az iskolai közösségeken belül a bullying, a bántalmazás szituációja is így működik.
Tehát, ha a mindenáron való megfelelés vezérel bennünket, akkor ez béklyót is jelenhet számunkra. Hangsúlyos, hogy mindig kritikusan szemléljük az elvárásokat, és ha nem értünk egyet a csoport elveivel, akkor ne kövessük a normákat csak azért, hogy odatartozónak tekintsenek bennünket. Vannak helyzetek, amikor a józan eszünknek és erkölcseinknek ellentmondó normáknak kellene megfelelnünk, hogy a csoport tagjai maradhassunk. Ilyenkor saját erkölcsi normáinknak megfelelően akkor tesszük a jót, ha nem állunk be a sorba, és viselkedünk úgy, mint a többiek.
Szerző: Teveliné Horváth Melinda
okleveles szakpszichológus, sport szakpszichológus, pedagógus, terápiás kutya felvezető, life coach
https://www.facebook.com/tevelinemelinda/
- KAPOSVÁRIMAMI -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
